Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

LÓ - MÉN

2009.08.07

A mitikus LÓ, a TÁLTOS



 Ősi magyar legenda szerint az ember legrégibb társai. „Miután a föld így szépen elkészült volt, Úr-Isten fölnyúlt az égbolt tetejébe, s letört egy kis darabot a Napból. Ebből formálta az első embert és az első asszonyt. S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a napdarabkákból, ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az asszony két hűséges szolgáját: a lovat és a kutyát.”
 
Mind a nyugati, mind a keleti ősi népeknél szokásban volt, hogy a szentelt berkekben áldozati lovakat tenyésztettek, melyek arra is szolgáltak, hogy az istenek kocsiját húzzák. Erre a célra fehér színű lovakat tartottak. A lovas kultúrájú népeknél a ló szimbolikája az Isten és az uralkodó fejedelem közötti kapcsolat kifejezésére épül. A fehér ló az igazságos, a szeretett és győztes fejedelmet jelképezi, aki a népét az ég urának tetsző utakon vezeti. A fejedelem fontosabb vallási ünnepek alkalmával fehér lovat áldozott az Istennek. A Napisten lovai lehetnek vörösek, a háború isteneié feketék. A fekete ló a Földnek és a vizek mélyének, az éjnek, a Holdnak, az ősanyának, a halálnak, álomnak, és mágiának a jelképe.
 Hátán az ember be- és kilovagol a világból, születési és temetési rítusok tartoznak a lóhoz.

Anyahita az( iráni, ősi mag , atlantiszi) termékenység-istennő, a szent vizek úrnője, a csillagok között lakik, négylovas szekerén tiporja le a démonokat, ő ad minden életet, termést. Tistrja, az iráni mitológiában az eső istene is termékenységisten, a Szíriusz csillaggal azonosítják. Három alakban jelenik meg, aranyszarvú bika, fehér ló, és fekete ló képében legyőzi a vizeket visszatartó démont.
A druidák Napszimbóluma volt a ló.
A kelták legnépszerűbb termékenység istennője, aki a római időkben elsősorban a lovak, lovászok és lovaskatonák patrónája, a ló alakban ábrázolt Epona, nevének jelentése: Nagy Kanca. Képét lóistállókban a jászolra festették védő talizmánként. A ló szerepét a kelta hiedelemvilágban kitűnően illusztrálta Epona tiszteletének nagy elterjedtsége. Ez az állat a harc szimbóluma, de védő, démonűző szerepe is van.
„A perzsák szent fehér lovairól Herodotosz tudósít, miképp jóslatadó nyerítésük országos vállalatok és fejedelem választások alkalmával határzó befolyással bírt.” – olvashatjuk Ipolyi Magyar Mythologiájában. A perzsa Dáriusz lova megszerezte gazdájának a királyságot. Hét perzsa vezér abban egyezett meg, hogy az legyen közülük a király, akinek lova napfelkeltekor elsőnek fog nyeríteni.
Tacitus írásaiban olvashatunk az „assyriaiak szent lovairól” valamint Grimm tudósít a drontheimi templom udvarában legelő szent lovakról.


A szanszkrit asva jelentése ló és hét. A Nagymedve csillagkép hét csillaga, a „Hét Bölccsel”, más vonatkozásban pedig a Nap szekerét húzó hét lóval áll összefüggésben.

A germán mitológiában Wotan az alvilág, a költészet, és a csata istene, állatai a ló és a holló. Lóháton ülő harcosként ábrázolják.
 
„Fehérló, vagy egyszerűen Ló, illetve Lú a magyari népek ősi istennője. A Fehérló istenanya fia a hímnemű csikó, a Mén, a haladás, a gyarapodás, a tudás, a menés (előre-haladás) istene.
Az ő bibliai utódja Nimród, vagy Ménrót. (azaz Mén, a Nap-fia) Nimród
– az első dalia – egész Mezopotámiának, vagy annak a területnek volt az első uralkodója, ahonnan később az asszírok elindultak. Perzsiában ő teremtette meg a fehér ló, a tűz, és a források kultuszát.”

  A mai nyelvben a Ló a legnagyobbat, a legfényesebbet, a királyit, az istenit fejezi ki. Például: a lódarázs – óriási darazsat, vagy a víziló - a vizek istenét jelenti. A fehér jelentése „napfényes, kiváló” A Fehérló Napistent is jelen-tett.

Hasonló értelmében bukkan fel a fehér ló a Bibliában: „Krisztus megjelenése - És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér ló, és aki azon ül vala, hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik. (János jelenésekr?l 19.11.)
Lóval kapcsolatos név a Fülöp, – a görög Philipposz, jelentése: lókedvelő.


Kulcsszavak: Utazás, erő és szabadság, védelem, ritmus-érzék, indulatok, gyarapodás, tudás, előmenetel, harc, Tűz, Napállat. táltos


Állati mythosunk kitűnő alakja azonban a ló, regéink és mondáink sajátságos csodás tátosa. Ezen legnemesbb és legveszélyesebb állatot, a vitéz népek nélkülözhetetlen segédjét, az összes mythosok kitűnő tiszteletben részesíték.” – írja Ipolyi Arnold. Nem tartja véletlennek a táltos – ősmagyar főpap, és a mitikus lóalak nevének egyezését sem. „… legjellemzőbb vonás, hogy nyomorék lókint állíttatik elő, beteges, sovány, rühes, csúf görcsös, a királyi ólak s ménesben a legrútabb.  … De a hős ezen alakjában is ráismer.

Érti az emberi beszédet, felszólal maga is, sőt mindent tud, tudósítja őt a titkos rejtett dolgokról, tanácsot ad néki, természetfeletti erejével megsegíti, magával ragadja országokon át, s mint hősét szabadítót senki utol nem érheti, viszi őt küzdeni a sárkányok ellen…   egy tátos, kinek homlokán a nap van, és csikaja homlokán a hold csillaggal… „

Regék szólnak a patkójuk nyomában forrást fakasztó ménekről, mint Szent István és Szent László forrásairól.


Bár őseink táltoshitét az inkvizíció szívós munkával kitörölte a fejekből, emlékük azonban bennünk él. Inkvizíciós peranyagokból tudunk a Szent László lovas versenyekről, a szent ünnepén tartott lófuttatásokról. Az „első” vagy „zenlaslow” (szentlászló?) volt a verseny győztese, aki egy évig nem dolgozott, a győztes paripa pedig nem versenyezhetett többé, a táltosoké lett. A szertartás valamiféle ifjúvá avatás (is) lehetett, az ünnep alkalmával keresztelések, pilisezések történtek. A pünkösdi (Ispiláng) királyság őrzi az emlékét.

Népmeséinkben a táltos így szerepel: „… mély lelki ér­telmet képvisel a „táltos paripa” is, ez a csodálatos, be­szélő ló, amit a legkisebbik királyfi rendszerint egy elha­gyott kerítés sarkában lel meg, sovány, gondozatlan, vén gebe formájában.

Mi­helyt parázzsal eteti meg, azonnal gyönyörű szép, szárnyas paripává változik, mely előtt nincs többé sem távolság, sem akadály. Mélységes szim­bóluma ez az em­beri lélek mélyén elrejtett isteni tulaj­donságoknak, me­lyek csak akkor jö­hetnek fölszínre, és érvényesülhetnek, ha „élő parázzsal”, „is­teni tűzzel etetjük az emberi lelket.”

 

A táltos ló képes a levegőbe emelkedni, „csillagrúgó mén”.

A hun legendák szerint a táltos ló először sárkányként mély vizekben, tavakban élt, ahonnan kirepült, és átváltozott táltos lóvá.

Itt-ott más népek mítoszaiban is találkozhatunk csodás – táltos-szerű – lovakkal. A finn Kalevalában Väinämö lova könnyű, mint a szalmaszál, száraz lábbal mén át a tengereken. A germán istenségek csodás ménei, Freja tűzön átmenő lova, Sigurd pedig Odintól kapja nyolc lábú lovának csikaját, mely tűzön s vízen áthatol, s őt is csak a h?s képes megülni és megfékezni. Dietrich lova is hét évig alattomban a föld alatt neveltetik számára. 

A görög mitológia szárnyas lova Pégaszosz, (a rómaiak Pegazusa) aki a tengeristen Poszeidón és Medúza nászából született, és Perszeusz által lefejezett Medúza véréből szökkent elő. Poszeidón ajándékozta Perszeusznak a szárnyas lovat, de csak úgy boldogult vele, hogy Athéne aranyos féket adott hozzá, példázva, hogy a legnagyobb erő is csak féken tartva, józan mértékkel használható fel. A szárnyas paripa a Parnasszuson és a Helikonon legelt, amikor az ég felé pöffeszkedő Helikon hegybe belerúgott, patája nyomán források fakadtak. Ezek neve Hippokréné, azaz Lóforrás. Később az Olümposzon telepedett meg, és Zeusz villámait hordozta. A szárnyaló képzelet jelképe lett, amely a költőket az ihletettség és dicsőség ormára, azaz a Parnasszusra repíti.

A szárnyas ló az ég csillagai között is szerepel, Pegazus néven.

A repülni tudó ló emlékét lovaink madárnevei őrzik. Például Fecske, Sólyom, Hattyú.